A Ráday utcában fészkelő Marie Kristensen szendvicsbárban kaptuk mikrofonvégre az AKPH tagjait. Ezúton is köszönjük a fiúknak a beszélgetést, a bárnak pedig a szendvicseket és turmixokat. Az interjú első felében Újonc válaszait olvashatjátok. 

Milyen zenéket hallgatsz mostanában?

- Van egy Selah Sue nevű előadó, akinek van egy This World című száma - épp ma hallgattam. Meg van egy Kimbra nevű új-zélandi csaj, nagyon-nagyon tetszik, amit csinál. Na meg a Fink, ő nálam örök. Aztán van most két viszonylag újnak számító rap-csapat, az Odd Future - ez Tyler the Creator bandája - , a másik pedig a Das Racist. Az elején hülyéskedtek, egyfajta paródia-rapet csináltak, de aztán összeszedték magukat.
Meg hallgattam az N.K.S. új albumát, ami most jött ki, és szerintem baromi jó. Nem Közölt Sáv, aki nem ismerné, egy magyar rapbanda.

Mit jelent számodra az öltözködés? Mi a kedvenc ruhadarabod?

- Az talán így nem igaz, hogy a szükséges rossz, de próbálom a legkevesebb erőfeszítést ráfordítani. Arra nyilván figyel az ember, hogy valamennyire divatos legyen, de én nem viszem túlzásba a dolgot. Azt gondolom, nem illik a személyiségemhez, hogy túlságosan vakon kövessem a divatot. Ahhoz egy sokkal hektikusabb vagy mobilisabb személyiség kell. Szerintem az emberben, ahogy idősödik, egyre inkább megkövesednek ezek a személyiségjegyek, és ennek megfelelően lesznek dolgok, amiket egyszerűen nem vesz föl. Viszont én régen gördeszkáztam, ezért nagyon szeretem a gördeszkás cuccokat. Kivált a cipőket. Igazából azt hiszem, a cipő az egy elég meghatározó dolog az ember öltözködésében.

Mit tartasz a legjobb tulajdonságodnak?

- Talán azt, hogy könnyen tanulok. Ha valamit logikusnak tartok, vagy ha valami jól el van magyarázva, akkor nincsenek nehézségeim azzal kapcsolatban, hogy megértsem. Ez egészen az egyetemi szintű matematikáig igaz. Például amikor Közgázra jártam, egész jól értettem a matekot. Úgy tűnik, hogy ha valamivel elkezdek komolyan foglalkozni, akkor azt előbb-utóbb elkezdem a saját logikai rendszerem szerint struktúrálni. Jó, most nyilván nem a magfizikáról beszélek, de végülis a magfizika is… figyelj, azt gondolom, hogy ezek mind logikus, egymásra épülő lépésekből állnak, és ha az n-mínusz 1-edik lépés megvan, akkor az n-edik lépés könnyedén megtehető. Itt arról van szó, hogy minden tudományág lépcsőfokonként halad, és jut el egy fokú megértésig. Ha az ember az elejéről kezdi, és nem a közepébe csap bele, akkor szerintem gyakorlatilag bármit meg lehet tanulni. Viszonylag gyorsan tanulok, de sajnos gyorsan is felejtek. Sokszor csak a dolgok esszenciája marad meg. A részleteket az ember sokszor elfelejti, mindig újra és újra megnézi, mondjuk az interneten, de a gondolati mag megmarad.

Milyen voltál gyerekként, hogyan mutatnád be a gyerekkori éned?

- Szorongó gyerek voltam. Sok családi tragédia történt gyerekkoromban. Elkezdtek meghalni az emberek körülöttem. Anyámmal kezdődött, aztán nagyapám, nagyanyám, a keresztapám, legalább hat-hét ember. Nagyon sok temetésre jártunk. Szóval elég borongós hangulatú gyerekkorom volt. Sokszor voltak rémálmaim... próbáltam magam horrorfilmekkel trenírozni arra, hogy ne féljek, de nem mindig sikerült.

A szomorúságodon hogyan tudott segíteni a horrorfilm? Féltél és ez elvonta róla a figyelmedet?

- Szomorú kevésbé voltam, mert előbb-utóbb az ember immunis lesz a halálra... tudod, egyfajta védőpajzsot alakít ki. Tehát nem voltam annyira szomorú, inkább az apátia volt a jellemző. Érted, amikor meghal kilenc éves korodban az anyád, aztán meghal még három-négy ember, akkor már úgy vagy vele, hogy bazmeg, mi fog még történni. Szóval egy idő után elkezdett nem érdekelni a halál. Viszont a szorongás az alap volt. Például amikor átmentem egy osztálytársamhoz, a Szentgyörgyi Zsoltihoz, és megnéztük a Terminátor 1-et. Tökre élveztem, nagyon szerettem az izgalmas dolgokat, aztán, amikor vége lett a filmnek, és elkezdődött a stáblista vonulása, akkor iszonyatosan beszorongtam. Valami hatalmas nyugtalanság maradt utána. És ez sokszor megtörtént, de nem csak gyerekként, hanem később is...

Mitől paráztál be a film végén?

- Nem tudom. Hát a szorongás, azt nem mindig tudja az ember, hogy mi miatt van. A film hozott elő egy olyan nyugtalanságot, ami valószínűleg a sok családi tragédiához köthető.

Miért néztél akkor célzottan horrofilmeket?

- Azért, mert nem akartam elhinni, hogy egy ilyen kis puhapöcs vagyok.

És ha megnéztél egyet, az egyfajta helytállást jelentett számodra?

- Aha, kábé. Meg a könyvek is, nagy Stephen King-rajongó voltam. Egyrészt önkínzás, de közben egyfajta edzés is volt. Később jöttem rá, hogy ez nekem soha nem fog menni. Ha az ember szorongó természet, jobb, ha elfogadja, és nem néz több horrorfilmet.

Életed egy zűrös periódusában mi segít, hogy újra összeszedd magad?

- A legközelebbi társ szokott segíteni, úgy értem a barátnőm. Általában hosszabb kapcsolataim vannak, és komolyabb szövetséget alakítok ki azzal, akivel együtt vagyok. Van egy fantasztikus barátnőm. Ha önbizalomhiányom vagy rosszkedvem van, ő segít. Ha ez nem elég, felhívom az apámat, és beszélgetünk. Vele is szoros kapcsolatot ápolok. Na meg az írás. Ha sikerül valami jót írni, akkor utána nem számít semmi.

Csak verseket szoktál írni?

- Főleg... bár most már drámát is. Tavaly csináltam egy Moliére-átírást a Színműn az egyik vizsgára, és most kezdünk a Szputynikkal dolgozni, Bodó Viktor társulatával. Egy nemzetközi színházfesztiválra készülünk, a Nyitrai fesztiválra. Én vagyok a darab írója.

Hogyan ünnepled meg a sikereidet?

- Régen úgy ünnepeltem, hogy elmentem inni a barátaimmal, de most már nem iszom. Úgyhogy mostanában csak szűkebb körben. Egyébként érdekes, mert nem vagyok egy született önünneplő. Még a szülinapokat is szűkebb baráti körben szoktam megtartani. Elég nagy lakásban lakom. Följönnek, mit tudom én, öten, tízen - sok zenész barátom van - és akkor zenélünk. Egy zenész sráccal lakom egy albérletben. Kunert Peti, a Sadant alapítója, meg a Duda Éva tánctársulat állandó zeneszerzője. Vannak mindenféle erősítők, meg hangszerek a szobájában, az egész egy ilyen bázis. Vele szoktunk zenélni.

Szerinted mik a generációd erényei és hibái?

- Hát először a hibáit, mert azt mindig könnyebb. Szerintem borzalmasan gyáva. Kibaszott gyáva ez a generáció. Nem is tudom, lehet, nem csak a miénk, hanem az eggyel fiatalabb is. Olyan tekintetben, hogy borzalmasan apolitikus mindenki, ami egy szinten jó, és régen ezt én is propagáltam, hogy szarjuk le a politikát meg kapja be mindenki, csak közben az a baj, hogy a fejünk felett azt csinálnak, amit akarnak. És ez se az előző, se a mostani kormányzatban nem jó. És pont az a generáció, meg az a rétege ennek a generációnak, aki az értelmiség, meg aki képes volna gondolkozni, és megváltoztathatná a dolgokat, szarik bele, és inkább be van szívva, és otthon fetreng, és nem megy el szavazni. És értem én, hogy nincs jó párt, amire lehetne szavazni, de akkor csinálni kell egyet. De közben senkinek nincs hozzá kedve. Nemrég felkértek, hogy legyek az ARC-plakátkiállítás zsűrije. A pályamunkák elég közhelyesek és gyávák. Csak egy-kettő igazán szókimondó. A többiek nem mernek állást foglalni, nem mernek kimenni az utcára, vagy ha ki is mennek tüntetni, semmit nem ér az egész. Nem mernek semmit. Én sem merek. Tehát az van, hogy így végülis kényelmesebb otthon. Mindenki a facebookon aktivistáskodik - ami persze szintén fontos - , de utána ha már az van, hogy ki kéne menni a Kossuth térre karácsonykor, esik a hó, meg mínusz 5 fok van, akkor már nem fűlik hozzá a foguk. A franciák, az angolok vagy a németek ezt sokkal komolyabban veszik.

Az erénye pedig az, hogy iszonyatosan gyorsan dolgoz fel információt és nagyon nyitott. Mi már azért nagyjából a számítógépen, az interneten szocializálódtunk, így az embernek szélesebb, de egyszerre felületesebb tudása van a világról. Rengeteg dologra rálát, van véleménye, csak nem feltétlenül meri kommunikálni. Meg itt van az élethosszig tartó tanulás, ami ugye arról szól, hogy otthon tudd magad továbbképezni, és megtaláld a módjait az egyedül való tanulásnak. Erre szerintem tökre képes ez a generáció. Gyakorlatilag bármihez hozzáfér, bármilyen adathoz, még titkosított adatokhoz is, lásd Wikileaks. Érdekes ellentmondás, hogy ezek a generációk, az X meg az Y, sokkal könnyebben elkaphatná a grabancát a csalóknak és a hatalommániás politikusoknak, és erre meg is vannak az eszközei, de valamiért nem teszi meg. Minden hasznos feszültség kisül már ott, hogy szabadon böngészhet, és szabadon véleményt nyilváníthat. Ez a szólásszabadság csapdája. Elhitetik veled, hogy ha beszélhetsz róla, akkor már nincs is baj. Pedig dehogynincs. Ez a nép ‘90 óta örül, hogy nincs diktatúra, legalábbis azt hiszi, és akkor most még nyugiban van, és még nem fél, vagy nem ideges ahhoz eléggé, hogy megint kockára tegye az egészségét vagy a bőrét vásárra vigye. Azt mondja, hogy "Mi most még pihenünk, hagyjatok minket békén, majd 10 év múlva lázadozunk, most még nyögjük a kommunizmust...". Valami ilyesmit érzek. Már nem demokrácia van, hanem demokráciák vannak, minden országnak különböző, és ami most nálunk van, az csak nagy jóindulattal nevezhető demokráciának.

Milyen filmet néztél újra többször is?

- Megnéztem többször a Polanskitól a Kilencedik kaput, amiben a Johnny Depp szerepel. Nem egy erős film egyáltalán, de olyan jó hangulata van. Szeretem Polanskit, pontosan azért, mert könnyebben fogyasztható cuccai is vannak, de közben meg nagyon jó hangulatokat tud elcsípni. Például ez az Öldöklés istene, amit házi őrizetben forgatott, egy dráma filmadaptációja, zseniális, nézd meg. Jodie Foster, Kate Winslet játszik benne meg a német csávó a Becstelen brigantikból, Christoph Waltz, aki a náci tisztet játszotta. De nagyon sok mindent nézek újra, például a Fellini Amarcordot is vagy 10-szer láttam, vagy Bertoluccitól az Álmodozókat. Sokan nem szeretik, de én imádom a hangulata miatt. Szeretem a párizsi filmeket.

Hogyan éled meg az irányodban tanúsított rajongást? 

- Figyelj, ilyeneket csinálnak, hogy felvarratják a kezükre a dalszöveget, de rosszul, helyesírási hiba van benne. Ezek szerintem annyira beteg dolgok... na mindegy. Az a baj, hogy az emberek nem tudják elválasztani az alkotót a magánembertől. Figyelj, leginkább azt szeretem, amikor valaki rákérdez mondjuk egy-egy sorra valamelyik versből, hogy jól érti-e. Abban van valami gondolatiság. Az például nagyon jó volt, hogy volt egy srác, a Rohamban találkoztam vele, aki elmesélte, hogy egy versemet elemezték talán magyar órán, vagy valami ilyesmi, és elkezdte kritizálni, hogy ez egy jó vers, de szerinte itt meg itt túllőttem a célon. És én mondtam neki, hogy jól van haver, igazad lehet, de akkor fejtsd ki bővebben…Azt szeretem ha egyenrangú diskurzus van, és nem pedig ilyen rajongás-izé...

- szöveg: Brauner Máté

  képek: Csengeri Viktorina

  (kontaktért köszönet az értünk.hu-nak)